TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Sungar előtt elhomályosult a világ, amikor két őr visszalökte őt a cellájába. Egy újabb órát töltött el Klev társaságában. Úgy érezte, minden újabb kínzás brutálisabb, mint az előző. A bőre most szó szerint cafatokban lógott róla. Ekkora verést még sosem kapott. Az egyik őr még gúnyolódott rajta egy kicsit, szép és kellemes álmot kívánt neki, majd nevetve elment. Sungar nem tudott megmozdulni. Ott maradt, ahová esett, és elmerült a fájdalom kínzó tengerében.

Valaki megérintette. Kinyitotta a szemét, és Gundar király viharvert, szakállas arcát pillantotta meg.

Nem Llorkh dohos, nyirkos tömlöcében feküdt, hanem meleg fűágyon egy tisztás közepén. A nap sugarai kellemesen csiklandozták a testét, amelyről eltűntek a sebek. Nem begyógyultak, eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Gundar úgy mosolygott rá, mint mindig, jóságosan, kedvesen.

Ugyanazt a hadvezért látta maga előtt, aki fényes páncélba öltözve tért vissza a Holló-szikláról, a győztesen megvívott csata után.

– Kelj fel, Mennydörgőbestiák törzsfőnöke! – mondta Gundar.

Sungar megfogta Gundar kezét, és engedte, hogy felhúzza a földről. A távolban felsejlett a Világ Háta, amiből megállapította, hogy a Leserdőtől délre lehetnek. Úgy itta magába a hegyek és a síkság látványát, mint aki attól fél, hogy sosem látja őket többé. Volt azonban valami furcsa a tájban: a színek élénkebbnek tűntek, az ég mintha nem lett volna olyan magasan. Szóval csak álmodja az egészet? Uthgar ajándékozta meg a látomással, vagy csak fáradt, elgyötört elméje játszik vele? Nem tudta eldönteni.

– Félek, nem vagyok már törzsfőnök. Talán sosem voltam az – mondta Sungar.

– Én téged választottalak. Az összes fiam meghalt. A halálos ágyamon téged jelöltelek ki törzsfőnöknek, és nem Keirkradot vagy valaki mást.

– A választásoddal azt is eldöntötted, hogy kivonulunk Grunwaldból – mondta Sungar.

– A népünk jól élt Grunwaldban, a törzsünk virágzott, de bizonyos értelemben hervadt is. Talán mégis okos döntés volt visszatérni a nomád élethez.

– Mindig is arra vágytam, hogy okos és bölcs döntéseket hozzak. De nem sikerült, és most a döntéseim miatt kerültem ide. A törzs darabjaira hullott, én pedig egy tömlöcben sínylődöm. Ostoba döntéseket hoztam, és tévútra vezettem a népemet – kesergett Sungar.

– Ne légy ebben olyan biztos! – Gundar felemelte a híres csatabárdot. Sokkal jobban mutatott az ő kezében, mint egy hobgoblinéban. – Úgy is elbukhatsz, hogy egyetlen hibát sem követsz el.

– Te mit tettél volna? – kérdezte Sungar. – Ezerszer kérdeztem már meg magamtól. Aznap, a Bukottföldeken megkönnyebbültem, amikor elhajítottam a csatabárdot. – Kinyúlt, és megérintette a fegyvert. – Az a civilizált varázsló azt képzelte, hogy különb nálunk. Azt képzelte, hogy feladjuk a múltunkat és megváltozunk, mert ő azt mondja. Bebizonyítottam neki az ellenkezőjét.

– Te csak Uthgar törvényeinek szereztél érvényt – mondta Gundar.

– Ahogyan a Fekete Hollók is, amikor meg akartak ölni minket Grunwaldban. Ők is azt hitték, helyesen cselekednek. Aznap azonban más is hajtott, nemcsak Uthgar tanítása.

– Szóval azt hiszed, Uthgar ezzel a tömlöccel büntet téged? – kérdezte Gundar. – Azt képzeled, hogy Uthgar adta egy hobgoblin kezébe a csatabárdot, majd irányította az ellenség házához, hogy azután megleckéztessenek téged?

Sungar kényelmetlenül feszengett.

– Belátom, hogy ezek gyarló gondolatok. Ha meghalok, vajon... megismerhetem Uthgar akaratát?

– Ez a nagy kérdés – mosolygott Gundar. – Biztos vagy benne, hogy holtakkal társalogsz? Őszintén.

– Ki lehetne biztos ebben? De elképzelhető-e, hogy ilyen misztikus látogatóm legyen?

Gundar teli torokból felkacagott. Helyénvalónak tűnt, főleg, mert életében is így viselkedett.

– Fiam, a főnökök főnöke nem büntet téged. Uthgar segíteni akar rajtad és az egész törzsön. Ne aggódj miattuk! És magad miatt sem. Ha valóban halál vár rád, nézz szembe vele büszkén, törzsfőnökhöz méltón.

– Öljem meg magam? – kérdezte Sungar.

Gundar kék szeme megvillant. Nem emelte fel a hangját, a szavak mégis mellbe vágták Sungart.

– Ne akarj ilyen gyorsan meghalni.

A nap fénye elhalványult, a színek kifakultak. Szürke kövek jelentek meg az égbolt helyén.

– Még nem feleltél a kérdésemre! – kiáltotta Sungar.

– A csatabárddal kapcsolatban? – kérdezte Gundar, és a magasba emelte a fegyvert. – Valaha Uthgar forgatta. A népünk adta neki ajándékba, amikor még halandóként járta a birodalmakat. Ő továbbadta Pikkelybőrű Tharkane törzsfőnöknek, de nem azért, mert nem kellett neki népünk ajándéka, hanem mert úgy vélte, Tharkane kezében jobb helyen lesz. Berun fegyvere Berun vérvonalánál maradt.

– Szóval Geildarr igazat szólt – mondta Sungar. Csukva tartotta a szemét, hátha ott tarthatja a látomást, de az végleg elillant.

– Igen – visszhangzott Gundar hangja. – Ha tudtad volna, hogy a csatabárdot Berun, sőt maga Uthgar használta, másképp cselekedtél volna?

Sungar szeme felpattant. Kinyitotta alvadt vértől ragacsos száját, és rekedt hangon megszólalt.

– Igen, másként.

Egy északra nyíló hasadékon keresztül pillantották meg ismét a napfényt. A járat a Nemeserdőre nézett. Gunton és Royce örömmel üdvözölte a világosságot. Bár szerencséjükre eseménytelenül jutottak át a hegy alatt, az út kifárasztotta őket, mind fizikailag, mind szellemileg. A Csillag-hegyek legkeletibb nyúlványának meredélyén álltak. Lenéztek, és több, az erdőbe vezető kacskaringós ösvényt láttak.

– A Látó-hegy! – Halzoon egy ködbe vesző hegycsúcsra mutatott. Hátat fordított a napnak, mert zavarták a fényes sugarak. – A hely, amelyet kerestek, a hegy túloldalán van, egy völgyben.

– Milyen messze van? – kérdezte Ardeth.

– Repülve nincs messze, de gyalog még egy nap – felelte a vérdenevér.

– Remek! Azonnal vezess oda minket! – kérte Ardeth. Hogy egyeztél meg Geildarral? Csak odavezetsz minket, vagy harcolsz az oldalunkon, ha kell?

– Hm – Halzoon gondolkodóba esett. – Heskret annyit mondott, vezesselek el titeket arra a helyre. Nem említett harcot.

– Valamit nem értek. Mit fizet neked Geildarr? – kérdezte Royce. – Mire lehet szüksége egy vérdenevérnek?

– Kövér szúnyogokra – felelte Halzoon.

Ardeth, Gunton és Royce úgy meredtek rá, mintha akkor pottyant volna le az Éjtengerből. Még Gan sem tudta mire vélni a dolgot.

– Geildarr szúnyogokkal fizetett? – kérdezte ismét Royce.

– Dehogy, te ostoba! – fortyant fel idegesen Halzoon, és megnyalta foltos fogait. – Arannyal.

A három utazó nem mert nevetni, továbbra is tétován nézték a vérdenevért. Gan törte meg végül a csendet, aki az elmúlt pár napban egyszer sem szólalt meg.

– Szóval harcolsz, ha kell, vagy nem? – kérdezte, és enyhén megemelte a csatabárdot.

– Nem kapok fizetséget a harcért – felelte Halzoon. – És te, hobgoblin?

– Nem csak gazdagság létezik a világon – felelte Gan.

Most Halzoonra került az értetlenkedés sora.

– Te is csak azért vagy itt, amiért én. A Zhentarim felbérelt, hogy...

– Én tiszteletből szolgálom Geildarrt, nem dicsőségért vagy zsákmányért! Ez tette tönkre a népemet, és ez teszi tönkre a tiédet is! – Gan dühösen hozzáütötte a csatabárd nyelét a lábánál lévő sziklához.

– Akkor miért szolgálod? – kérdezte Halzoon, és tetőtől talpig végigmérte Gant. – Magad mondtad, hogy ő tette tönkre a törzsedet. Mégis miért esküdtél hűséget neki?

Gan egy gyors mozdulattal oldalirányból lesújtott a vérdenevér fejére.

Halzoon ösztönösen az arca elé kapta a kezét, hogy védje a szemét, ám ekkor Gan belerúgott a térdébe. A vérdenevér egy fájdalmas kiáltás kíséretében elesett. Gan egy lendítéssel kettéhasította a gerincét. A lény megvonaglott, majd örökre elernyedt.

– Gan! Miért tetted ezt? – kérdezte Royce.

– Kiderült, hogy nem hű hozzánk – felelte nyugodt hangon. Kirántotta a csatabárd fejét áldozata testéből, és tisztogatni kezdte az élét.

– A fegyver teszi – mondta Royce Ardeth-nek. Meglepően idegesnek tűnt. – Különös hatással van rá, és egyre erősebben érződik, amint közeledünk a Menedékhez. Vagy te talán ezt akartad?

– Hogy érted ezt? – kérdezte Ardeth.

– Megfosztottál minket egy harcostól. Gondolom, tudtad, hogy a csatabárd milyen hatással lesz Ganra. Halzoon nem érdemelt halált, még akkor sem, ha nem akart harcolni velünk – magyarázta Royce hevesen. – Még csak nem is utalt árulásra a viselkedése, Gan mégis leterítette egyetlen csapással.

– Akkor jobban tesszük, ha sietünk, mielőtt még Gan titeket is feldarabol – mondta Ardeth, és elégedetten mosolygott. – Vagy talán nem értesz egyet velem?

Átugrotta a vérdenevér tetemét, és elindult lefelé az egyik ösvényen.

Azonnal meglelték a fandárfákat. El sem lehetett volna téveszteni őket. Már messziről észrevették a helyet, amelyet kerestek. Mindhárom fa jóval nagyobbra nőtt, mint a társaik. Magasabbra nyúltak még a templomtornyoknál is. Vastag ágaik összefonódtak, zöld leveleik aranyba fordultak. A Vérzőszív-folyó két partján helyezkedtek el, háromszög alakban. Kettő az egyik oldalon, egy a másikon. Elég nagy területet fogtak közre ahhoz, hogy elférjen alattuk egy falu. A háromszög határain belül nem nőtt más fa. Csak a Vérzőszív-folyó merészkedett be közéjük. A hegyről bukott alá, és folyt be az erdő mélyére, ahol egy idő után betért a Rémrengetegbe, és a színe vörössé változott, de ott a fák között tiszta kéken csillogott.

– A Látó-hegy árnyékában – motyogta maga elé Ardeth. A magasból néztek le a háromszögre. A nap szemből hunyt le, árnyékba borítva az egész vidéket. – Pontosan olyan, mint Geildarr jóslatában. Megtaláltuk a Menedéket.

– Érzem, hogy van itt valami – szólalt meg Gan. – Már nagyon közel járhatunk.

Mire leértek a hegy lábához, a nappali világosság szürkületbe csapott át. Gan olyan erővel szorította a csatabárd nyelét, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Üresség sütött a szeméből, amelyet egyetlen pillanatra sem vett volna le a háromszögről.

– Mit érzel, Gan? Hogy írnád le? – kérdezte Gunton.

– Olyan, mintha hazatérnék – felelte Gan. Váratlanul megtorpant, és megszólalt, de nem a saját hangján. A mellkasához szorította a fegyvert, és ismeretlen nyelven beszélt

– Mi volt ez? – kérdezte Royce. – Mit mondtál, Gan?

A hobgoblin elejtette a csatabárdot, amely a földbe fúródott. Fehérré változott, mint egy szellem, és hevesen rázta a fejét.

– Néhány szót felismertem – szólalt meg Gunton. – Azt hiszem, netheri nyelven beszélt. A beszélt netherit nem értem olyan jól, mint az...

– Mit mondott? – vágott közbe izgatottan Ardeth.

– Ahogy már mondtam, csak pár szót értettem – szabadkozott Gunton –, de valamiféle figyelmeztetés volt. Nem tudom, hogy csak valami gondosan elhelyezett védőmechanizmus-e, vagy valóban van itt valaki élő – felemelte a kezét, és a fandárfákra mutatott.

Ardeth óvatosan megérintette Gant.

– Tudod folytatni? – kérdezte.

A hobgoblin felhorkant, majd lehajolt, és felvette a csatabárdot. A feje fölé emelte, majd lerohant a hegyoldalon, de olyan sebesen, hogy többiek nem is érték utol.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy hasított a látomás Vell agyába. A Csillag-hegyek közvetlen közelében, a fák takarásában Vell térdre rogyott, és fájdalmasan felordított.

A többiek azonnal a segítségére siettek, de nem tehettek semmit.

– Mit érzel? – kérdezte Kellin, és letérdelt mellé.

– Oly sokan vagyunk – mondta. Kellinre emelte a szemét, de átnézett rajta, mintha ott sem lett volna. – Sokan vagyunk egy helyen. Itt a közelben. Közelednek. Agyontapossuk őket, ha megérkeznek. A Pásztorok akarják így.

– Mit látsz, Vell? – kérdezte Thluna is.

– Egy mocsarat. És fákat. És vörös fényt – hadarva, izgatottan beszélt. – Túl sok a kép. Túl sok! – a halántékára szorította a tenyerét, és ismét ordított. A látomás eltűnt a szeme elől, és felismerte Kellin arcát. – Segíts, hogy megszűnjön – kérte.

– Valószínűleg a behemótok szemével látta az eseményeket – vélte Thanar. – Többes szám egyes személyben beszélt. Azt hiszi, ő is a behemótok egyike.

– Induljunk! – mondta Thluna. – Valóban nem lehetünk már messze, ha érzi őket. Előbb kell odaérnünk az ellenségnél.

– Vell, tudsz még mondani valamit? Hol van ez a hely? – kérdezte Kellin.

Vell határozottan a Csillag-hegyek egyik csúcsára mutatott.

– Ott van, a hegy túloldalán.

– Napokba telik, mire átjutunk – jegyezte meg Rask.

– Vell, fel tudod idézni a látomást? – kérdezte Thluna. – Mást is tudsz még mondani?

Vell megrázta a fejét.

– Nem. Túl sokan vannak. Lanaal erről is beszélt: érzékeli a többi madár gondolatait.

– Ki tudsz választani egyet közülük? – kérdezte Kellin, és Vell vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Talán csak azért nem sikerül, mert egyszerre akarod mindegyikük gondolatait befogadni.

Vell arcán félelem tükröződött, de Kellin érintése megnyugtatta.

– Megpróbálom – mondta, és elmerült a gondolataiba. Egy mocsárban találta magát, ahol tucatnyi behemót legelte a fák leveleit. Csupán három hatalmas fandárfához nem nyúltak még véletlenül sem. Sőt, nem is merészkedtek a fandárfákon túlra, mert tudták, hogy odakint nem biztonságos.

Vell már nem félt, sőt épp ellenkezőleg, kíváncsian és izgatottan haladt tovább. Emberi gondolatai és érzései háttérbe szorultak. A behemótok bőrébe képzelte magát. Erezte a falevelek ízét, a lábuknál hullámzó víz melegét. Még sosem látott olyan fákat: magasak voltak és vékonyak, és hajladoztak a szélben.

Megrémült. Ellenség közeledett.

Szerette a behemótokat. Hozzájuk tartozott. Csodálattal nézte a hatalmas lényeket, akiket akkor látott életében először. Énje másik fele azonban végig tudta, hogy mi történt velük, együtt voltak a nap minden percében.

A Menedék közepén állt egy kis menhir, melyen véset látszott. Nem volt talapzata, a mocsár vizéből emelkedett ki. Vörös fény lebegett a tetején, amely fénybe vonta az egész mocsarat. A vésett rúnák is haloványan izzottak. A behemótok nem foglalkoztak vele, de Vell igen.

Mágiát érzett. Mágiát, amely a szent helyet védte.

Az ellenség el akarta lopni ezt a mágikus erőt.

Ezért jöttek ide.

De hol vannak a Pásztorok? Hogyan védik meg a nyájat?

Alakok ereszkedtek le a hegyről. Nem látta őket, de tudta, hogy ott vannak. Erezte a jelenlétüket. Már látta őket korábban, a forrás vizében.

Magukkal hozták a csatabárdot. A bárd mindent lerombol. Védtelenné teszi őket. Megtöri a menhir mágiáját, és felfedi a titkos menedéket.

Tudta, mert a Pásztorok is tudták.

– Kik azok a Pásztorok? – kérdezte Vell fennhangon. A társai a Nemeserdőben természetesen hallották a kérdést, de nem felelhettek. Nem is tőlük kérdezte, hanem a valódi fajtársaitól, a mocsárban legelésző behemótoktól.

Te vagy az – érkezett a válasz, de nem tudta, hogy honnan.

A behemótok felsorakoztak egymás mellé, készen rá, hogy megtámadják a behatolókat. Ő is csatlakozott hozzájuk. Fogalma sem volt, hogy kordában tudja-e tartani a behemótot, de már nem is akarta tudni.

A behemótok nyugtalanul fújtattak.

Miért nem védik meg őket a Pásztorok?

Tudta a választ: mert rám várnak!

– Cserbenhagytam őket – mondta Vell, és ezúttal a barbároknak szánta a szavait. – Megkaptam az erőt, hogy megvédjem őket, de elbuktam.

Hangokat hallott. Kérdéseket tettek fel neki, de ő nem figyelt oda rájuk. Még mélyebbre merült a látomásban. Négy idegen állt a Menedék szélénél.

– Azért haltak meg, hogy mi ideérhessünk – mondta Royce az északi fandárfa mellett álldogálva. – Vonelh, Nithinial, Bessick, a vérdenevér mind meghaltak. Ez a küldetés még Mythkar Lenget is elragadta. Remélem megérte a sok küzdelmet – mondta Ardeth-nek.

– Remélem, nem okozok csalódást – mondta Ardeth dölyfösen. Elmondott egy varázslatot, amely felfedte előtte a mágia jelenlétét. Hunyorgott, annyira összpontosított. – Ott! – az egyik fandárfára mutatott. Gan, Gunton és Royce meredten nézték a helyet, de semmit sem láttak.

Ardeth elővette a mágikus nyílvesszőket, és az egyiket ráhelyezte a nyílpuska sínjére.

– Geildarr kis ajándéka – mondta, majd célra emelte a fegyvert.

– Illúzió – állapította meg Royce. – Azért jöttünk el ide, hogy felfedjünk egy illúziót?

– Sohase becsüld le az illúzió hatalmát – mondta Ardeth. – Nemrég emlékeztettek rá, hogy mi mindenre képes. Bármi, ami képes eltüntetni egy mocsarat, képes egy egész sereget is láthatatlanná tenni. Ez pedig azt jelenti, hogy...

Gan váratlanul megszólalt, de nem a saját hangján.

– Gondolkozz! – mondta illuski nyelven, igaz, egy ősi nyelvjárásban. – Forduljatok vissza, utazók! Utoljára figyelmeztetünk. Ez a titok a miénk, és minden erőnkkel megvédelmezzük!

– Mi pedig elraboljuk a saját erőnkkel – felelte Ardeth.

A hobgoblinnak több se kellett. Felbőszítette a tudat, hogy valaki beköltözött az elméjébe. A feje fölé emelte a csatabárdot, és rohamra indult a fandárfák övezte mocsár ellen. Amint belépett a Menedékbe, vörös fényű energia áramlott ki a fegyverből. Megremegett a kezében, és a mocsár közepe felé mutatott. Gan megtorpant, sőt hátrébb araszolt. A csatabárd a semmibe mutatott. Vörös nyaláb csapódott ki belőle, és nekiütközött valaminek a tisztás közepén. Az illúzió megremegett.

– Mi történik, Vell? – kérdezte Thluna.

– Megérkeztek – felelte Vell. A tekintete még mindig a távolba révedt. – Elvesztünk – tette hozzá síri hangon.

A mennydörgés gyermeke
titlepage.xhtml
jacket.xhtml
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_000.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_001.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_002.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_003.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_004.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_005.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_006.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_007.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_008.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_009.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_010.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_011.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_012.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_013.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_014.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_015.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_016.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_017.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_018.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_019.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_020.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_021.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_022.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_023.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_024.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_025.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_026.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_027.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_028.htm